„Vajon tudják, hogy kétszer jelöltek az év emberének odahaza? Átérzik mit jelent ez abban az országban, ahol a munka becsülete az első? Vajon Magyarországon is vannak ilyen elismerések? Vagy csak a mi gyártóüzemünkben választanak hónap dolgozóját?” Ezen gondolatok futottak végig a repülő ablakán át kibámulva Kitaro úrnak, az egyik vezető japán autóipari cég vezérigazgatójának. Úton volt Európába, azon belül is Magyarországra, az egyik legrégebben beindított gyártóüzembe, melynek 25 éves fennállására jubileumi ünnepséget rendeztek. Kitaro úr nem szeretett utazni, megvoltak a napi rutinjai, ezekből ritkán zökkent ki, de most nem háríthatta helyettesére a feladatot, ugyanis Damino úr koronavírus gyanúval karanténba került. Damino úr – vele ellentétben – roppant mód élvezte ezeket a protokolláris fellépéseket, ahol a nagyon fontos ember szerepében tetszeleghetett.
A fővárosi repülőtéren várta a limuzin és gyors tempóban nem egészen egy óra alatt elértek a Kelet-Magyarországi kisváros határában álló ipari parkhoz, ahol a legnagyobb bérlő az ő cége volt.
A csarnok előtt öltönyös fogadóbizottság várta, a helyi igazgató és helyettese, valamint egy óvodás csoport kis papírzászlókat lengetve. Ezen kicsit meglepődött, nem volt benne biztos, hogy a helyi munkavédelmi előírások értelmében nem-e kellene az ovisokra is sisak, de némileg megnyugtatta, hogy a szabad ég alatt nem eshet fejükre semmi. A limuzin fékezett, az igazgatóhelyettes már nyitotta is az ajtót és széles mosollyal mélyen meghajolt. Kitaro úr biccentett felé és kiszállt. Épp csak megfordult, hogy fogadhassa a vezérigazgató meghajlását, mikor erős karok ragadták meg és szorosan egy hagymaszagú emberhez szorították. Tóth János vezérigazgató urat annyira elragadták az érzelmei, hogy nem tudott magán uralkodni és lelkesen óbégatva ölelte magához a világ egyik legbefolyásosabb emberét. Kis Péter, a vezérhelyettes falfehér arccal nézte a jelenetet, majd lefordította főnöke szavait, amelyek arra utaltak, hogy valami szél hozta és azonnal családtagnak – Édes Öcsém! – fogadta őt és beinvitálta a csarnok belsejébe. Tulajdonképpen bevonszolta őt a hóna alatt mint egy emberrabló, miközben harsányan zengve közölte a felsorakozott munkásoknak, hogy megérkezett a szamuráj a távoli keletről és nemsokára beszédet mond majd. Kitaro úr egyelőre nem volt biztos abban, hogy túléli ezt a mutatványt, de odabent végre enyhült a szorítás, így odébb tudott lépni és saját lábán ment fel a lépcsőn a nagy tárgyalóba. A tárgyaló gyönyörűen fel volt díszítve fehér virágokkal, mint egy japán ravatalozó, de ezen kevésbé akadt fent, ám a gésáknak öltözött pénzügyes hölgyek láttán felszaladt a szemöldöke. Hát még mikor beindult a laptopról egy japán slágernek vélt youtube videó és annak az ütemére valami furcsa táncot lejtett a csapat – szerencsére csak az első reklámblokkig.
Kitaro úr fáradtan rogyott le a legközelebbi asztalhoz, ahol láthatóan egy teaszertartáshoz készültek elő. A vezérhelyettes elmondása szerint ez az ő személyes teaszettje, amit Japánból hozott és féltve őrizgette egy nagy alkalomra, mely végre elérkezett. Némileg rontott az összképen, hogy csak epres filteres pickwik tea és nescafe 3 az 1-ben volt a tálca mellé készítve, így inkább egy pohár vizet kért.
Tóth úr ekkor tettetett felháborodással közölte, hogy nemsokára ebéd és nálunk az a szokás, hogy előtte megágyazunk. Ezt nem teljesen értette a vendég, de a szakés poharak láttán kezdett derengeni, hogy itt egy munkahelyen elkövetett italozás következik, ami teljesen ellene megy minden írt és íratlan céges szabálynak. Ugyanakkor Tóth úr fellépése elég határozott és fenyegető volt, így Kitaro úr inkább engedett a szelíd erőszaknak és mosolyogva fogadta a pohárköszöntőt melyben nemiszervének erőteljesebb szőrösödését kívánták. Már nem is akarta megérteni ez miképp illik az eseményhez, inkább belekortyolt a szakéba. A felismerés, hogy az valójában 65 fokos törkölypálinka, fájdalmas volt. Az Alföldön szakét találni lehetetlen küldetés, így welcome drinknek Tóth úr ezt választotta, kicsit maga felé kedvezve, hiszen ez saját termésből készült. Kitaro úr pupillái kitágultak, nyelve elzsibbadt, homlokán izzadtság gyöngyözött miközben a jóféle törköly elindult a nyelőcsövön lefelé, alaposan szétmarni bármit ami az útjába kerül. Kitaro úr arra gondolt ez véletlenül valamelyik géptisztító folyadék lehet és ekkora mennyiségben talán még nem halálos, illetve a kisváros kórházát látta a limuzin ablakából idefelé jövet, szóval akár még meg is menekülhet. Gyorsan a vizespohár után nyúlt és ivott. A lángoló tűz némileg enyhült a szájában és a torkában, de határozottan érezte, hogy az a kis alkoholos ital már a gyomorba ért és épp „megágyaz”. Már ha a felperzseléses erdőégetést annak nevezhetjük. Épp csak visszanyerte eszméletét, már érkezett is az ebéd, vegyesen magyar és japán konyha specialitások. A magyar konyhát a disznótoros képviselte, Kitaro úr sápadtan hallgatta hogyan készül a hurka és a kolbász és biztos volt benne, hogy inkább Tóth úr fojtásában hal meg de ebből nem eszik egy falatot sem. Japánból a szushit választotta az üzemi konyha tanácsa, igaz alapanyagok híján képzeletükre hagyatkozva oldották meg a kihívást. Az evőkanállal formázott rizs félgömbökre fektetett ecetes ruszli illatát megérezvén Kitaró úr gyomrában a törköly úgy döntött búvárként felbukkanna megnézni mi ez a szag.
Így esett, hogy a délutáni nagygyűlésen nem mondott beszédet a magasrangú vendég és a kellő távolságból fotózott csoportképen sem feltűnő, hogy kétoldalról támasztják a hányásfoltos nadrágban csukott szemmel bóbiskoló Kitaro urat.
