A kismadarak szép sorban ültek az ágon, készen a nagy feladatra. Apjuk büszkén tekintett végig rajtuk, az első kirepülés a legfontosabb próbatétel számukra. Az erdő szélén álló, fészküknek is helyet adó alacsony fa alsó ágairól próbálkoztak. Mindannyian ügyesen teljesítettek és egyre magabiztosabban repültek vissza az ágra.
Miközben pihegtek, az egyik fióka közelebb húzódott apjához és neki is szegezte a kérdést, ami régóta foglalkoztatta.
- Ott, az a nagy forgó dolog, az mi apu? És mi ez a hang? Onnan jön?
- Te kis kíváncsi, hol jár az eszed!? A repülésre koncentrálj!
- Mondd meg apu, mondd meg! – kérlelte a fióka.
- Csitt, ne zavard a többieket! Látom nagyon kíváncsi vagy, amíg megérkezik édesanyád mesélek. Az ott egy szélkerék, amire rálátunk. Azért építették az emberek, hogy áramot termeljenek.
- Mi az az áram? – vágott közbe a kicsi.
- Áram nélkül nem tudtak élni az emberek, ezért mindenhonnan próbálták előteremteni maguknak. Lerombolták a hegyeket, lefúrtak a mélybe, elégették a fákat, befogták a nap sugarait és a szél erejét. De sosem volt elég. Mindig több és több kellett. Végül egymást bántották azért, hogy megszerezzék a másiktól.
- Jaj, de buták!
- Igen, nagyon bután viselkedtek. Megmérgezték a folyókat, kivágták az erdőket. Őseink kábeldarabokból és nejlonzacskókból kényszerültek fészket építeni gyárkémények és lakóházak tetejére. Pedig nekünk a fákon van a helyünk.
- Mi az a fa? – kérdezte eltűnődve a csöppség.
- Amin most is lakunk! Gyönyörű! A Föld tüdejének is nevezik. Levelével éltető levegőt állít elő, gyökerei közt finom kukacok laknak, odújában mókusok élnek és ágain madarak dalolnak. Télen meleg menedéket, nyáron hűsítő pihenést ad és termést, amit megehetünk. Megpihenhetsz ágain, ha elfáradsz a repüléstől. Most már egyre sűrűbb az erdő, egyre több a fa. Amióta eltűntek az emberek a Földről, a természet újraéledt.
- Eltűntek? De hová és miért?
- Tudod, addig ártottak maguknak, amíg nem tudtak tovább itt élni. A nyár túl forró lett, a tél nagyon jeges. Nem volt mit enni és inni. Túl sokan lettek, túl kis helyre szorulva. Mi, madarak is majdnem kihaltunk, ahogy sokezer állatfaj.
- Rettenetes!
- Végül egy nap eltűntek a Földről. Nem tudjuk hová és miért, de nem maradt itt egy sem. Csend lett, nagy csend. A levegő lassan kitisztult, a folyókban újra megjelentek a halak és a zöld visszavette az uralmat mindenhol. A betonutakat elnyelte a föld, a toronyházak ledőltek és a városok elsötétedtek. Gyönyörű sötétség, a csillagos eget újra látni lehet.
- De akkor ez a szélkerék miért forog még? Már nem kell áram senkinek!
- Okos vagy! Valóban nincs már szüksége áramra senkinek. Pedig ez egy jó találmányuk volt. A szél, a nap és a víz ereje elegendő energiát biztosított mindig is a bolygónak. De nekik nem volt elég! Autókkal, hajóval és repülővel utaztak, minél gyorsabban minél messzebbre, pedig igazából semmi dolguk nem volt ott, ahová igyekeztek. Műanyagot gyártottak, hogy utána eldobják. Idővel belátták páran, hogy ez így nem fenntartható és a megújuló energiaforrások felé fordultak. De már késő volt. A féktelen energiaéhségük elemésztette őket. Ez a szélkerék is már csak úgy itt maradt. Forog, amíg egy kúszónövény meg nem fojtja, amíg az eső és a hó kikezdi a lábát és eldől.
- Jaj, ugye nem ránk dől? Akkor oda a fészek! – riadt meg a fióka.
- Ugyan kicsim, addigra már nem leszünk itt. Saját fiókáid lesznek, bent az erdő mélyén egy faágon. Ezek az építmények már csak rossz emlékként maradnak meg, amikor elrepülsz fölöttük. Minden jobb lesz, meglátod. Most menj és gyakorolj még, mint a testvéreid!
A kicsi még egy utolsó pillantást vetett a szélturbinára és a következő pillanatban már a levegőt hasította szép ívben, ahogy tanulta.
