Csörmelyfalu nagy izgalomban volt hetek óta. Nagyszerű hírt kaptak odafentről! Az ő kincsük, büszkeségük felkerült a jelöltlistára, így elképzelhető, hogy nemsokára hungarikummá válik és egy lapon emlegetik az unicummal, a bajai halászlével, vagy a dobostortával!
Az egész úgy kezdődött, hogy Konyó a falu bolondja véletlenül citromos sört vett magának a kisboltban, de tévedésére csak az első korty után jött rá. A nyitott doboz visszaváltására nem volt lehetőség, így mérgében a bolt szomszédságában álló telekre hajította el. A kerítés másik felén egy nagy cserépben egy kis banánfa éldegélt, amit nagy szeretettel gondozott Miska bácsi, a nyugdíjazott kertészmérnök. Az aludoboz pont ebben a cserépben landolt, ráadásul nyitott szájával lefelé és tartalmát az utolsó cseppig kiadta magából. Miska bácsi dühös lett, mikor másnap megtalálta a szemetet a kertjében, sejtette, hogy Konyó a tettes, de a rendőrséghez mégsem fordulhat ilyen apró-cseprő üggyel. Így hát duzzogva összegyűrte a dobozt és eltette a szelektívgyűjtő kukába.
Telt-múlt az idő, a kis banánfa a gondoskodásnak köszönhetően néhány termést hozott nyár végére. Miska bácsi széles mosollyal szüretelte le a gyümölcsöt és izgatottan vitte a konyhájába, hogy mielőbb megkóstolja. Azonban az első harapást követően fura görcsbe rándult az arca, pont mint aki citromba harapott! Ugyanis a banánnak citrom íze volt! Miska bácsi nem tudta mire vélni a dolgot, a második banánnal is ugyanígy járt. Arra gondolt, biztos ő érzi rosszul, így hát áthívta Pista szomszédot, kóstolná már meg ő is a banánt, így már ketten vágtak fancsali képet a konyhában állva.
Vakarta a fejét az öreg Miska, hogyan történhetett ez? Bevitte hát a polgármesteri hivatalba, megmutatni a falu első emberének, Tápos Pityunak, aki ráérzett a kivételes lehetőségre, ugyanis megválasztása óta azon gondolkodott mivel írhatná be magát a falu történelemkönyvébe!?
Berendelte az összes termést, sőt magát a cserepes banánfát is bevitette a hivatalba, nehogy baja essék odakint. Egész nap telefonálgatott, hivataltól minisztériumig, hátha valahol rákapnak erre a csodára. Végül egy köztisztviselőnek eszébe jutott a Hungarikum Bizottság, ahol nyitott fülekre talált.
A minősítéshez szükséges látogatás időpontját ki is tűzték 1 héttel későbbre, az eredeti 3 hónapos határidőt bölcs belátással előrehozva – ki akarna több hónapos banánmúmiát majszolni, ugyebár?!
A nagy nap reggelén a polgármester vezetésével fogadóbizottság várta a fontos embereket fentről. Némi csúszással ugyan, de befutott a szolgálati Skoda, melyből két viseltesebb öltözékű csinovnyik kászálódott elő, a 4 órás út minden fájdalmával a gerincükben. Tekintetük érthetően üzent: mosdó és kávé – a sorrend nagyjából mindegy. A bevezető udvariaskodási körök és a presszókávé után rátértek jövetelük céljára és megvizsgálták a különleges ízű banánt termő fát és a termését. A faluház gondnokának kisfia a sarok mögül leste ahogy a két fővárosi fontos ember grimaszversenyt tartott az első harapást követően, majd egyetértően bólogatva gratuláltak Tápos Pityunak, biztosítva őt a sikeres próbatételről. A kisfiú nagyon szerette a banánt, így amikor észlelte, hogy a gyümölcsös tál őrizetlenül maradt odalopakodott és kivett egyet. Lehúzta a héját, nagyot harapott, és úgy ahogy volt nagy ívben kiköpte.
- Pfúj, ez nagyon rossz!
Így nem lett világsiker a citromízű banán, hiszen kinek is kellene ilyen találmány?!
