Csípős hideg volt és sötét. Mintha állandóan sötét lett volna, reggel a suliba menet, délután hazafelé a napközi végén. Már csak egy hét a téli szünetig, a jól megérdemelt két hét lazítás, tanulás nélkül. Bár az a zsírkréta fejű Olgi néni biztos ad házit a szünetre oroszból, hogy menne már nyugdíjba végre!
Ülünk a lépcsőházban, mint minden hétköznap délután a liftek előtti részen Csabi, Zsolti, Miki meg én. A távfűtésnek hála itt jó meleg van, csak néha csap be a hideg fuvallat mikor egy-egy lakó hazaér.
Hangosan köszönünk, ismernek már minket, megszokták, hogy itt lógunk. Nem iszunk, nem drogozunk, csak Zsolti és Miki mennek ki néha egy cigit elszívni a kapu elé. Én ilyen hidegben inkább nem tartok velük, annyit nem ér. Ahogy ketten maradunk Csabival, a zsebébe nyúl és sejtelmesen mosolyog hozzá.
- Ezt nézd mit szereztem! – és már veszi elő a kis zöld hengert. Akkora, mint egy ceruza, de foszforfeje van, rögtön felismerem.
- Petárda!? Honnan van? – kérdezem
- Haverom most volt Bécsben, onnan hozott egy egész dobozzal. Füstbombát is hozott párat.
- Kemény, ezeket simán elveszik a határon ha megtalálják.
- Ha megtalálják! – nevet Csabi.
Kezembe fogom a kis hengert, nézegetem, forgatom. Nem szeretem ezeket, sosem értettem mi a jó ebben? Már évek óta elengedtek a szüleink focimeccsekre, tudták, hogy vigyázunk egymásra. Igaz, van pár sztori amit jobb ha nem is hallanak soha. Még nem volt divat a nyugatról átvett pirotechnika, inkább a pénztárgépszalag dobálás, időnként csillagszóró, nagy ritkán füstbomba. És néha petárda. Azt nagyon utáltam. Egy hangos robbanás, mindenki összerezzen, a füled cseng utána percekig. Hallottunk történeteket leszakadt ujjakról, kiégett dzsekikről, szerencsére egyikünk sem volt érintett. Most mégis itt egy kis robbanóhenger, kézről kézre jár, nézegetjük, csodáljuk, tudjuk tiltott eszköz. Ezért izgalmas.
Mit robbantsunk fel? A sörösüveget nem viszi szét, ahhoz gyenge, meg a fene sem akar repülő üvegszilánkok elől menekülni. Csak úgy eldurrantani nem nagy szám, bár a telep összes kutyája ugatna utána órákig. Ahogy bámuljuk a szemközti falat, az azon lévő postaládákat, egyszercsak megérkezik a nagy ötlet. Dobjuk be a Feri bá’ postaládájába! A vén bagós amúgy sem kedvel minket, állandóan beszólogat mit lopjuk ott a napot. Közben meg ő lóg folyton a kocsmában, tömény füst és pia csíkot húz maga után. Az érintett lépcsőházban lakó Miki hevesen tiltakozik, tuti rájönnek, hogy mi voltunk. De már kész az alibi is! Majd azt mondjuk fent voltunk Csabinál, a bátyja majd igazolja. A srác minden este leissza magát, nem fog emlékezni mikor érkeztünk meg hatkor vagy fél hétkor. A lényeg, hogy kicsit idegesítsük, hogy azért emlékezzen ránk.
Csabi nem akarja átengedni másnak a műveletet, így Zsolti meg én őrködünk a kapuknál, Miki figyeli a liftet és a lépcsőt. A hátsó kapunál fogunk kifutni és onnan lessük az eredményt. A robbanás után sprint Csabiékig. Kinél van gyufa? A bagósokra lehet számítani, előkerül a zsebből a doboz, Csabi egyik kezében a skatulya, másikban a petárda. Mindenki a helyén, végigfut a zöld jelzés. Csabi a gyufásdoboz oldalán végighúzza a petárda fejét, sercegve erőre kap a gyújtás, van 5 másodpercünk, hogy a hátsó kapun kifutva még meglessük ahogy robban és utána futás. Csabi csak áll, nem emeli a kezét a nyíláshoz, vigyorogva nézi ahogy mi egymás után ugrunk ki a hátsó ajtón, közben ordítunk neki. Dobd már be! Mire vársz? De Csabi csak nem mozdul, majd mint egy lassított filmen emeli a kezét a 8. emelet 35-ös ajtó rekesze felé. Vajon számol magában? A pulzusom az egekben, az adrenalin tombol, végre a helyére kerül a petárda. Csabi egy nagy szökkenéssel köztünk terem, épp hátrafordul mikor bekövetkezik a detonáció. Feri bá’ postaládájának az ajtaja lerepül, a szomszédok közül több is felnyílik majd visszacsapódik. Füst ömlik mindenhonnan. Mindannyian megiramodunk, vadul röhögve, kurjongatva rohanunk. A sarkon befordulva már szinte biztonságban érezük magunkat, mikor az úton lassan guruló fehér ladából négy szempár néz ránk és a következő pillanatban villan a kék lámpa.
